Torockó - Torockó

Torockó és környékének kivételes hangulata akkor is magával ragadja az odatévedő embert, ha a táj s a benne élő közösség kialakulásáról, sorsáról, értékeiről mit sem tud. Van, akit a festői környezet, van, akit a színpompás népviselet vagy a népi építészet egyszerű eleganciája köt le elsősorban. A település maga az Erdélyi-szigethegységhez tartozó Torockai-hegység északi részén, a Torockói-medencében alakult ki.


A honfoglalás után megszerveződő királyi vármegye közigazgatási és katonai központja az Aranyos szorosának bejáratánál fekvő Tordavár lett, a tordai várispánsághoz tartozott a benépesülő Torockó is. Az 1241-es tatárjáráskor, a várhoz tartozó több faluval együtt elpusztult; a vidékre az 1260-as évek végén - előbb ideiglenesen, majd véglegesen - kézdi székelyek települnek Bár a kb. 220 éve kitalált legendában gyökerező helyi hagyomány szerint Torockót a stájerországi bányavidéken nem létező Eisenwürzelből behívott telepesek alapították, még a tatárjárás előtt, ezt a vélekedést természetesen a történeti kutatások megcáfolták. A hagyomány alapját egy 1291-ben kelt oklevél képezi, amelyről azonban kiderült, hogy a 18. század végén hamisították a torockóiak rendelésére, a földesúri uralom alól való felszabadulás érdekében.

A helységbe valóban telepítettek felvidéki, német anyanyelvű szakembereket, de valószínűleg már a középkori vasbányászat és kohászat megindulása után. A 15. század végén Torockón már virágzott a vasipar, a falu fő jövedelemforrását a vasbányák, hámorok (kalapácsmalom) és a vasáruval való kereskedés jelentette. A környező jobbágyfalvakétól eltérő foglalkozások, az anyagi fellendülés a továbbiakban nagyban meghatározta a torockóiak sorsát, magatartásformáit, szokásrendszerét. A jómódú bányásztelepülés lakói századokon át küzdöttek a földesúr-jobbágy viszony megszüntetéséért, s minden eszközzel megpróbálták elérni településük függetlenségét. Ennek érdekében álltak 1514-ben Dózsa seregeinek oldalára a torockószentgyörgyi vár kapuinak megnyitásával, s később, szintén a jobbágyság alóli felszabadulás reményében támogatták II Rákóczi Györgyöt a lengyel koronáért vívott harcban. Rákóczi azonban alulmaradt, s 1659-ben a besztercei országgyűlés lázadásért elítélte a torockóiakat. A közösség anyagi és szellemi fejlődése ezalatt nem állt meg, az 1560-as években a torockóiak unitárius hitre térnek, 1595-ben már iskolát tartanak fenn. A 18. század elején, a bányásznép újra megtagadta a jobbágyi szolgálatot, azonban Rabutin de Bussy generális, Erdély Habsburgok által kinevezett főparancsnoka kíméletlenül vérbe fojtatja az ellenálló városka lázadását. A mozgalmat vezető Ekart Andrást és Szabó Gergelyt a piactéren felakasztják. Ezt az eseményt örökíti meg Ignácz Rózsa regénye, a Torockói gyász.

1881-ben leáll a vaskitermelés, lassan megszűnik a vasművesség is, a település gyors hanyatlásnak indul. A terméketlen földek csak kevés lakosnak nyújtottak megélhetési lehetőséget, így kezdetét vette az elvándorlás, amely a legutóbbi időkig tartott. Ez a folyamat a második világháború folyamán felerősödött, a Bécsi döntést követően sokat települtek át az észak-erdélyi részre, mivel Torockó a román állam határain belül maradt. Az 1990-es évekkel kezdődően Torockó fokozatosan ismét megelevenedett. A falusi vendéglátás, az idegenforgalom egyre több családnak nyújt megélhetést.

A torockói népi építészet

Az első sajátosság, amely a Torockóra érkező figyelmét felkeltheti, a falu Piacterének egységes, városias jellege. Kialakulása a falu történetének két szomorú eseményéhez fűződik: egyrészt egy 1870-ben bekövetkezett tűzvészhez, amely elpusztította a Piactér korábbi házait, s így éppen a falu módosabb polgárait érintette. Másrészt a vasbányászat 19. század végi megszűnéséhez, amely a gazdasági fejlődésnek gátat szabott, így a tűzvész után felépített lakóházak jórészt változatlanok maradtak napjainkig. Az aránylag rövid idő alatt felépített klasszicista ornamentikájú kőházak a 19. századi polgári ízlésvilágot tükrözik. A Piactéren már a tűzvész előtt megjelent néhány klasszicista ízlésű lakóház, valószínűleg az 1836-ban épült, a déli soron álló Zsakó-ház és az 1841-42-ben épült, a Főtér sarkán álló Bosla-ház lehettek ez elsők.

A házak alaprajza a korábbi jobbágyházak beosztását követi, jellegzetességét, a kő használatán kívül, a homlokzatkiképzés módja, arányai és díszítései adják: a vasból készült utcai pinceajtó, amely boltozott pincébe vezet, a két kis pinceablak, fölöttük az első szoba két zsalugáteres ablaka, valamint az oromfalon levő nagy nyílás, melyen a betakarított termést emelték a padlásra. Jellemzőek továbbá a fehérre meszelt homlokzaton kialakított párkányzatok és stukkódíszek, s a lakók foglalkozására utaló vasműves munkák (kilincsek, ablaktáblák, zárak).

A tér nyugati oldalán, a Felső Piacsoron egykor a legtehetősebb lakosok, a vasfeldolgozó műhelyek, kohók tulajdonosai és a vassal kereskedők építkeztek. Az alacsonyabban fekvő Alsó Piacsoron a hidegkovácsok szerényebb, de kovácsoltvas tartozékokban gazdag házai állnak. Ezen az oldalon épült fel az egykori járásszékhely is, amely ma a polgármesteri hivatalnak ad otthont.

A torockói népviselet

A torockói népviselet, avatott kutatója Nagy Jenő szerint, az egyik legváltozatosabb és leggazdagabb magyar népi öltözet. Gazdagságának magyarázata szintén az az életforma, amelyet Torockó lakossága a 19. század végéig folytatott. A vasművesség termékeivel messze vidékekre eljutó torockóiak kapcsolatba kerültek magyar, szász és román városi és falusi lakossággal, ami rányomta bélyegét az öltözködési ízlés alakulására is. A nemtől, életkortól és alkalomtól függő öltözet alapanyagait a torockóiak jórészt vásárlás útján szerezték, az egyes darabokat pedig vagy a torockói asszonyok vagy a falusi kismesterek állították elő.

Kapcsolodó linkek:

• A torockói farsangtemetés
• Erdély Kalauz tavaszi GPS-es tájékozódási verseny